szénégetés havi archívum

Szénégetés

Posted in Szénégetés with tags on 2010. november 3. by faszen11

Farkaslakát erdők koszorúzzák. Ez a koszorú szűkebbre szorult ugyan, de hegyein, fennsíkjain, a Nyikó-völgyében ma is sokféle fajta nő.

Minden vidék földrajzi, gazdasági adottságaihoz szorosan kapcsolódnak a foglalkozási ágak. A székelyek által lakott területeken a népnek régi idők óta harcolnia kellett a megélhetésért a mostoha természeti viszonyokkal és az elmaradott gazdasági rendszerrel. A gyenge minőségű, kevés szántóföld Farkaslakán sem tudta eltartani a gyorsan szaporodó lakosságot, így a körülmények az erdő irtását kívánta meg.   Az erdélyi emberek nagyon kötődnek az erdőhöz. Az öregek jobban ismerték értékeit, jobban meg is becsülték. A hegyi emberek együtt éltek a fákkal, ismerték titkaikat. Érezték, hogy az erdő nem csak meleget biztosít a hideg téli estéken, hanem lombjai közt megbújhatnak a fészekrakó madarak, eltakarja a menekülő vadakat, enyhet ad a vándornak

Évekkel ezelőtt a farkaslakiak fából készítették épületeiket, bútoraikat, szerszámaikat, de a falu fő kereseti lehetősége is. Kereskedő szellemű emberek messze földre fuvarozták csereterményért vagy pénzért, de szenet is égettek belőle.

A fafeldolgozó ipar hiánya miatt nehezen lehetett értékesíteni. A kovácsok és főleg a fellendülő vaskohászat adta az ötletet 150-200 esztendeje a kereskedelmi szellemű lakosságnak a fa más irányú értékesítésére. Ezek közül a falu életében a legfontosabb a szénégetés. Ez ma is az alapfoglalkozások egyike. Ezt bizonyítják az olyan határnevek, mint a szénégető-völgy, melyet már az 1560-as évektől említenek írásos emlékeink. Baksafű még mindig használatos határnév.

Az emlékek alapján a szénégetés kezdetben egyszerű eszközökkel az ősöktől tanult módon, mostoha körülmények között folyt, s az egyéni erdők kitermelési üteme határozta.

A régi időkben a nehéz és nem sokat jövedelmező foglalkozást csak a falu szegény rétege folytatta. Napjainkban, és a jövőben egyre inkább úgy látszik, hogy ugyanazok viszik tovább a mesterséget, mivel ma már magánvállalkozóvá fejlődtek sokan. De azért üzletvezető sem lehet mindenki és a szénégetés is még mindig jövedelmező foglalkozás, és ki más értene hozzá a legjobban, ha nem a farkaslakiak? Aki anyagilag nem akar lemaradni falusfeleitől, márpedig a farkaslakiak mindig a luxusra, a nagyzásra voltak hajlamosak, mindig versenyezve egymás között, az elmegy szénégetni.

Régen a kis millérekbe 50-60 méter fát raktak össze, a kiégetett szenet szekerekkel fuvarozták távol s közel, az országban, főleg Segesvár, Medgyes környékére vagy Fogaras felé. A jövedelem annyi lehetett, amennyiből a szénégető családja és a fuvaros megélt.

A régi szénégető maga vágta ki a fát, maga hasogatta és égette ki. Fahasábokból összerakott kalibában, deszka-, esetleg kis gerendaházban lakott. Erdő közepén, több esetben egyedül, és nélkülözte a legelemibb egészségügyi feltételeket.

Az ötvenes évektől megszűntek a magánerdők, az állam lett a tulajdonos. Az IFET (Erdőkitermelő Vállalat) a Kárpátok koszorúja mentén több állami vállalatot létesített, s itt állami megbízottak szerződtették a szénégetőket. A mesterség gyakorlása a szűk Nyikó-völgyéből akkor terjedt ki az egész országra. A régi millérek helyét elfoglalta a baksa, amely csak méreteiben más, ebbe 150-250 méter fát raknak bele. A munkakörülmények fejlődtek ugyan, de a szénégetés folyamata ma is a régi. Ekkor a szénégető levágott és összehordott fából dolgozott. A kiégetett szenet teherautókkal szállították a vaskohászatnak, ahol a jó minőségű nyersvas előállítására használták. A családok egyenként, de néha több család együttesen odaköltözött a szénégetőhelyre. Ideiglenes lakásokban, esetleg vagonokból alakított szálláshelyen laktak. Jól fizették őket. Évekig, esetenként a vágterek kimerüléséig maradtak, csak a nők és a gyermekek jöttek haza az iskolai időszakra. Ha nagyon hidegre fordult a tél, akkor a férfiak is hazaköltöztek bizonytalan időszakra. A szénégető magánya is feloldódott, mert ott volt mellette testi gondozója, gondjainak megosztója, a zord hegyvidék és nehéz élet nevelte dolgos székely asszony.

Ma a szénégetők többsége Magyarországon dolgozik több keresetért. Itthon, vállalkozó magánszemélyek vásárolják fel a fákat, égettetik ki és szállítják Svájcba, Németországba, általában külföldre.

Az aktív szénégetők számára nagyon nehéz, mérgező és szennyező ez a munka. A szénégetésnek van árnyas oldala is, sok tragikus eset történt Farkaslakán, amiért közvetve vagy közvetlenül a szén a felelős.

Hogy is néz ki egy baksa?

A méterre vágott fából, lábra állítva, körbe haladva, egymásra helyezve, hatalmas kúp alakot raknak, úgy 4 szakaszban. A legfelső szakasz tetejére rakják a fejet, az apróbb, rövidebb fákból vagy az előző baksából maradt csürökből. A csürök az a fa maradvány, amiből nem lett szén, de megégett. Az baj, ha sok csürök marad meg.

Az így berakott baksát be kell takarni. Előbb szénával, szalmával, száraz falevéllel, moszttal vagy fűrészporral, majd szénporral vagy homokkal. A betakarás után, láblyukakat kell adni és a fej tetején is kell legyen egy kis, betakaratlan részecske, így könnyebben meggyúl a fa. Mindezek után jöhet a baksagyújtás, ami a szénégetőknél nagyesemény, csakúgy mint, mikor végeztek a baksaszén kihúzásával.

A gyújtás az ajtón keresztül történik. Az ajtó a baksa közepétől, alul, kifele, a baksa széléig haladó rés. A résen bedugják a gyújtórúdat. Ez egy hosszú rúd, amely végére égőanyagot erősítenek, lehet bármi, ami jól ég és néhány percig eltart. A gyújtórúd, az égő felével, be kell érjen az ölbe. Az öl a baksa közepén található, tulajdonképpen az van mindenek előtt megépítve. Legalul száraz, vékony fát, tűzgyújtót helyeznek, majd tovább vékonyabb méterfákkal folytatják az öl rakást, ami hozzávetőleg a második szakaszig tart. Ha az öl lángra kapott, a rúdat kihúzzák, az ajtót becsinálják (mert azt  be kell csinálni), a láblyukakat megigazítják. Ekkor a baksa elkezd folytottan, láng nélkül égni. Később a láblyukakat lecsinálják és körbe, különböző helyekre körlyukakat adnak. Elkezdődik a baksajártatás. A jó minőségű szén a jó baksajártatástól függ, a jó baksajártatás a jó szakembertől. A baksából mindvégig folytogató füst tör elő és mérgező szénmonoxid. Mindvégig szemmel kell tartani az égő baksát, mert közben külömböző problémák merülhetnek fel, mint a buffanás, vagy a meglikadás, amelyek nagyon veszélyesek. Miután a baksa kiégett, lepucolják, leporozzák és kezdődik a szénkihúzás. Ez a folyamat nagyon szennyező, mérgező és veszélyes is ugyanakkor A szénhúzó mindig befeketedik a szénportól és ilyesztő látványt nyújt.. A kihúzott szenet vizzel locsolják, hogy ne gyúljon meg. Miután a szenet elszállítják, lehet új baksát kezdeni, de egy szénégetőnek, általában, több baksahelye van, így lehetővé teszi azt, hogy egyszerre több baksával haladjon, amennyiben több munkaerő van.

Nagyjából ilyen egy szénégetési folyamat. Egy kívül állónak, aki csak hallott a dologról, vagy olvasott róla, nem tűnik különösképpen nehéznek, de annál inkább érdekesnek. Természetesen, benne élni vagy csak olvasni róla, vagy megtekinteni, nem egy és ugyanaz a dolog. Minden esetre, mindenhol és mindenki megcsodálja a farkaslakiak baksáit, lehet az belföldi vagy idegen országból való.

 

 

rovid le iras

Posted in Uncategorized with tags , on 2010. október 28. by faszen11

Mottó:

A szénégetők keveset beszélnek, nyelik a füstöt hónapszámra, ruhájuk, bőrük egyaránt ragad a koromtól, csak szemük fehérje villog arcuk sötétjében. „Téli szénégetés, nyári betegség, ezek nem való dolgok”.

Sokan úgy tartják, Tamási Áron falujából, Farkaslakáról származik a szénégetés világhírű tudománya. A faszén felhasználása a 19. század utolsó évtizedeiben nőtt meg, amikor is tért hódítottak a korábbiaknál finomabb gyári vásznak: a gyolcs, a kanavász, a sifon, melyeket már nem mángorlóval, hanem faszenes vasalóval (amit a gyáripar nagy mennyiségben állított elő) simítottak. Ettől fogva a faszén fokról fokra valamennyi városi és falusi háztartás szükségletévé vált.

A fokozódó igények kielégítése az erdőségek rablógazdálkodás-szerű kiélését eredményezte, amihez hozzájárult a hamuzsír, a salétrom főzése és a mészégetés is. Az erdők részint uradalmak, részint községi, városi közbirtokosságok birtokában voltak. A faszénégetés Erdelybe beilleszkedett az uradalmi nagybirtok gazdálkodási szervezetébe. Ahol a közbirtokossági erdőt hasznosították szénégetésre, ott eredetileg minden helybeli lakosnak joga volt bizonyos mennyiségű fához, s az ezen felül kitermelt fáért fizetnie kellett.
Szokás volt, hogy a fakereskedők lábon, vagyis kivágás előtt megvásárolták az erdőt, és a kitermelt fa egy részét épület- és szerszámfának, más részét tűzifának és faszénégetésre hasznosították. Ilyen esetben a szénégetőket a kész faszénért hektószámra(22kg=1 hekto) fizették. Előfordult, hogy a vállalkozó a szénégetés helyszínére szállíttatta a fát, és onnan elfuvaroztatta a kiégetett szenet.
Jó faszenet bükkfából lehet égetni, de alkalmanként gyertyánt, kőrist, cserfát is hasznosítottak e célra. A szénégető helynek Erdélyben baksa- vagy vátrahely, a  megnevezése, a Lápos vidékén még tűszhelynek. Magas fekvésű, száraz helyet választanak, amit a szükség szerint elegyengetnek, mert a baksahelynek a varságiak szerint olyan tisztának és egyenletesnek kell lenni, mint a szérűnek. A kisebb, 120-250 méter fa kiégetéséhez való boksának 15-20 m átmérőjű helyet készítenek. Ahol nem akad vízszintes földterület, ott a lejtős hegyoldalon teraszt képeztek ki.

A baksahely közepén előbb négy darab, élére állított, 100-130 cm hosszú fahasábból üreget alakítanak ki, amit fahulladékkal, forgáccsal töltenek ki úgy, hogy az üreg egyik oldala a begyújtás céljára szabadon maradjon. Ez az ún. baksabél, amely köré állítják egymásnak támasztva a fahasábokat. Amikor 2-3 m átmérőjű kört kialakítottak, megkezdik a másik sor fahasáb rakását az előző tetejére. A baksát a közepén negy rend, egymásra állított fahasábból rakják, így végül 4-4,5 m magas, kupola forma farakás készül. A baksabéltől a baksa széléig körülbelül 15 cm széles rést, gyújtólikat hagynak, ezen keresztül történik a baksa meggyújtása.
Az összerakott baksát lehullott falevéllel, száraz avarral ,szalmaval betakarják, majd legalább 10 cm, néhol 20-25 cm vastagon beföldelik, de a tetején szellőzőnyílást hagynak, hogy könnyebben meggyulladjon. Az erdélyi szénégetők a gyújtólikon bedugott karó végére kötött csóvával alul gyújtják be a baksát. A szakirodalom szerint a székelyvarságiak gyakorlata őrzi a régebbi munkamódot.
Begyújtáskor a baksa csúcsától méternyi távolságra, oldalt 4-8 szelelőnyílást nyitnak. Miután a tűz a baksa tetejéig terjedt, az ott lévő rést fadoronggal betömik, majd földdel lefojtják, hogy a farakás lassabban égjen. Ilyenkor a szénégető a baksa oldalához támasztott lajtorján (létrán) megy fel, nehogy a már parázsló baksa beroppanjon alatta, s szerencsétlenség érje. A baksa csak felülről juthatott némi oxigénhez, mert az alulról behatoló levegőtől a fa hamuvá égett volna. Az oldalán nyitott szellőzőnyílások biztonsági szelepként is szolgáltak, kivezették a képződő gőzöket. Ha a szénégetők nem ügyeltek rá, előfordult, hogy a baksa „felrobbant”, és emiatt – ha pénzért égették a szenet – ők is károsodtak.

Égetés közben a baksa oldalán mind lejjebb és lejjebb szurkálnak szellőzőréseket, miközben az előző lyukakat betömik. A fa elszenesedését az mutatja, hogy a baksa oldala összeesik, megroggyan. Egy nagyobb, 150 m3 fából rakott baksa nyáron 14-16, télen 10-12 nap alatt ég ki.
Égetés után a szénrakásról fa- vagy vasgereblyével lehúzzák a földet, a gazt, majd port lapátolnak rá, hogy a faszén lefojtva hűljön ki. A lehűlés legalább egy napig tart. Ezután következik a szén tisztázása, más kifejezéssel vetkőztetése: a faszenet nagy kampóval vagy vasvillával kihúzzák a por alól, portalanítják és halomba gyűjtik.

„A jól égett szén úgy cseng, mint a cserépedény” – emlegetik a székelyvarsági szénégetők, vagy „Úgy szólt, mint a harang.” A még izzó vagy lángra lobbanó fadarabokra port lapátoltak vagy vizet locsoltak. 1 m3 száraz bükkfából rendszerint 5 hektó (kb. 110-120 kg) faszenet égettek.

Egy baksánál általában két szénégető dolgozott. Égetés közben nem volt szabad elhagyniuk a baksát, a begyújtás utáni két nap csak felváltva alhattak. Gyakran egymás közelében 2-3 baksát is égettek, 1-2 napos munkafázis-eltolódással.
Mivel télen-nyáron az erdőn tartózkodtak, a hegyoldalban ideiglenes szállást, kalibát, vagy állandó építményt, gunyhót építettek maguknak. A székelyvarsági szénégetők kalibája 2,5 × 3 m hosszú fákból összetákolt, kúp alakú kunyhó. A lakóhelyüktől távol dolgozó munkások állandóbb jellegű, szelementetős gunyhót készítettek, melynek az oldalához és a faágakkal borított tetejére földet hánytak. A kunyhóban két priccs, kecskelábú asztal, pad, vaskályha állott. Nyáron a kunyhó előtt raktak tüzet.

A szénégetés művelete az ércolvasztás és a kovácsolás fölfedezése (a rézkor) óta lényegében nem sokat változott, és a nagyipari kohászat mellett is megtartotta létjogosultságát.
Egy ideig haldoklott ez a szakma, de manapság már ismét férfiak kerekednek fel, hogy hosszabb-rövidebb időre tábort üssenek a boksák mellett, a szénégetésből remélve tisztes megélhetést. A Bükkben, a Szana-völgyben főként erdélyiek dolgoznak.
Azt mondják, a szénégető az ördög játszótársa, az általa épített hatalmas boksákban ugyanis fiatal ördögök helytelenkednek, az ember pedig odakintről tanítja móresre őket.
A bükki faszén nagy utat jár be, míg ismét az országba ér. Itt égetik, itt csomagolják ugyan, de aztán külföldre viszik, később pedig importálják -ugyanazt. Határon túli piacra szállítani jó üzlet, Ausztriában, Németországban sok helyen már nem engedik az égetést, őrzik a fákat, mint az aranyat.

A boksában 150 köbméter cserfa van, ebből 22 tonna jó minőségű faszén termelhető ki.

Tofalvi Árpád